Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mindig vár

2010.08.09

Elindultam messze földről, utamat járom,

Sok millió állomás, hol a következő vonatot várom,

Közben megpihenek egy-egy állomáson,

Néha jó, néha gonosz ember az, kinél jegyet váltok.

 

Leülök a padra, körülöttem rohanó emberek,

Kikapcsolom a külvilágot, magamban elmerengek.

Becsukom az összes csatornát, melyben hazug a jel,

Inkább régi szép emlékeket idézek fel.

 

Látom anyut, ott áll a kapuban apu is,

Az öcsém ki ajtót nyit.

Rohannak befelé utánam a macskák,

Szinte úgy örülnek, egymást is marják.

 

Lepakolom a cuccot, végre átölhetem Őket,

A családomat: a tesómat és a szülőket!

Ennél szebb érzés szerintem nem létezik más,

Hisz az otthon, s benne a család, örökké hazavár!

 

Aztán hirtelen fájdalmat érzek a lábamban,

Á, csak egy rohanó tag, ki nem lát nappal,

De ez mit sem számít, hisz ilyen a világ,

Nem örökké nyíló, jó illatú virág.

 

Torz, és ostoba emberek lepték el a világot,

Ők nem tisztelik sem egymást, sem a nyíló virágot.

Csak mennek előre, mint vak a sötétbe,

Majd odalent döbbenek csak rá, amikor egyedül lesznek a sötétben.