Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Érzések

2010.01.02

Fúj az őszi szellő, lassan elfújja
az ég szürke felhőit, emlékét a múltnak,
én állok a kör közepén, álmosan csodálva,
a repülő időt látva, tovaszállva.

Félek, űz ezer emlék, megrezzen kezem,
felémnyújtott szív dobban, egyre csak remegek.
Súlyos terhek nyomtak, kísértek szürke felhők,
de kéklő égbolt volt, hol egy gyermek felnőtt.

Felnőtté lett, s az élet olykor kegyetlen,
Ő tévedett, most bízik, remél és elfelejt,
megtanult nevetni, megtanult sírni,
megtanul embertársaiban bízni.

És most, amikor eljött egy ismeretlen érzés,
most mit kell lépnie, kavarog lelkében a kérdés,
nem tud mit tenni, nem látja, nem érti,
az emberek a lelkét sohasem értik.

Legbelül a lelke felfigyelt egy hangra,
kérdő tekintetét meglátta, csak azt hallgatta,
közös mosoly és ébredő, eltitkolt gondolat,
sorok, versek, hangok egyszerre kimondva.

Miért ez a bús jövőkép, hová tűnt a tegnap,
hová lett a sok tündöklő pillanat,
hová szálltak el a boldog évek,
miért van az, hogy a minden, semmivé lett?

Talán észre sem vesz senki, e földön,
egyetlen ember sem láthat meg rögtön:
pedig vagyok, csak porszemként szállok,
magam előtt értelmetlenül állok.

És a végén hosszú sóhajom,
De mit ért  ez az egész?
Színház az élet, csupa kétely,
csupa önzés, megvetés, szánalom, ez benne a lényeg.